Gyermekkori trauma és egy elvetetett baba

Nagyon nehéz szavakkal kifejezni olyan érzéseket, amik bennem folytak (és a mai napig is más formában játszódnak le bennem), amikor Angival találkoztam… Talán mert ha leírom, már nincs visszaút, és tudatosítanom kell ezeket a félelmeket, szorongásokat, negatív érzéseket, amiket átéltem.

Rengeteg kisebb-nagyobb kőbe estem el az eddigi utam során. Az első és legmeghatározóbb a testvérem halála volt. Bár kicsi voltam, amikor meghalt, másfél évesen, rám még így is nagy hatással volt. Nemcsak rám, hanem az egész családomra is. Nálam főleg az emberi kapcsolataimra hatott: minden férfiban a testvéremet kerestem. Ha megkopott egy barátság, azt úgy éltem meg, mintha újra elveszíteném őt.

Három–négy évesen egy rokonom megerőszakolt. Akkori fejemmel azt hittem, papás-mamást játszunk, mert ő ezt így nevezte, és a szőnyeg alá söpörtem, mint minden sérelmemet, ahogy megszoktam. Ennek köszönhetően a mai napig küzdök a nőiességem elfogadásával. Később ezek a dolgok még több gondot okoztak az életemben.

Középiskolásként otthon tanuló lettem egy betegség miatt, amit hipofízis-adenómának, azaz az agyalapi mirigynél lévő jóindulatú daganatnak hívnak. Szokták mondani, hogy aki ilyen betegségben szenved, nagy valószínűséggel érzelmi sokkon ment keresztül… „de erős vagyok, és mindent kibírok”. Otthon, a világtól távol, szocializálódás nélkül mélyebbre süllyedtem. Nem akartam senkivel beszélni, magamba fordultam, és olyan gondolataim voltak, hogy ha meghalnék, talán senkinek sem hiányoznék.

Volt egy pont, amikor a szüleim megráztak, és nagy nehezen leérettségiztem. Munkát vállaltam, de ahogy nőttem, másképp kezdtem bántani magam: olyan férfiakat kerestem, akikről legbelül tudtam, hogy képtelenek velem hosszú távon maradni. A szakítások után sajnáltattam magam, és olyan munkákat vállaltam, amelyek jóval az érdemeim alatt voltak, mert azt gondoltam, ennyit érek.

Majd jött egy fordulat. Egy ember lépett az életembe, aki mindent megváltoztatott bennem. Először ezt is el akartam veszíteni, és a tettem bizonyította: a kapcsolatunk elején teherbe estem, és a tudta nélkül elvetettem a babát. Akkor úgy gondoltam, ez a legmegfelelőbb megoldás. Idővel rájöttem, hogy ő az, akit a másik felemnek szeretnék. Még így is, hogy minden rendben volt, nem éreztem boldognak magam. Úgy éreztem, mint egy néző a tévé előtt: láttam a boldogságot, de nem jutott el a szívemig. A párom ezt jobban látta, mint én, és eljuttatott Angihoz.

Az első találkozásunk minden részletére nem emlékszem, de arra a biztonságos érzésre igen, amit ő teremtett, hogy megnyíljak teljes valómban. Ez egy érzelmekkel teli cunamit indított el bennem, amely felnyitotta a szemem a régi, szunnyadó sérelmekre, amikről azt hittem, begyógyultak. Angi új látásmódot mutatott a problémáimra. Őszintén bevallom, eleinte nehezen emésztettem meg a felismeréseket. Sokáig nem tudtam szavakba önteni a helyzetet és az érzéseket.

Az, hogy most le tudtam írni mindezt, már annak a jele, hogy tisztában vagyok vele, min kell változtatnom. A „hogyan” módszerén folyamatosan dolgozunk Angival. Most már egyre több olyan ember vesz körül, akiket biztos pontnak érzek az utamon.

Ezt mind neked köszönhetem, Angi. Megtisztelő, hogy megismertelek, és hálás vagyok, hogy egy olyan világot tártál elém, ami tele van csodálatos energiával. Minden embernek ajánlom, mert mindenki megérdemli.