„A pokolból indultam, ma már élek” - egy 20 éves lány vallomása ( +18 !!! )

„Nyitrai Angelika, röviden csak Angi. Neve örökre beleégett tudatomba és szívembe egyaránt. Ő az én földi megmentőm. Sosem gondoltam volna, hogy válhat belőlem ilyen ember, és élhetek akár a mostanihoz csak egy kicsit is hasonló életet. Eddigi, bár a többség szerint rövid életem alatt sokszor megjártam a poklot. Úgy éreztem, nincs kiút: napról napra, óráról órára éltem csak tovább. Egyszer csak egy olyan gödörben találtam magam, ahonnan nem láttam a kiutat, és inkább meg akartam halni, mintsem tovább szenvedni.

Angihoz egy másik angyal, a keresztmamám vezetett el. Már az első találkozásunk során felismertem, hogy különleges emberrel állok szemben. Nagyon szimpatikus volt. Abban a pillanatban, amikor megpillantottam, megkezdődött a változás. Mindaddig nem hittem abban, hogy van számomra remény, hogy akár csak egy kicsit is boldogabb lehetek.

Előtte már számtalan lélekdoktornál megfordultam, nyugtatókat, altatókat szedtem. Sosem voltam egy hallgatag típus, mindig is szerettem beszélni. Az addigi orvosaimnak is sok részletet elmondtam a múltamról, emlékeimről, de mindez hiábavaló volt. Sosem éreztem megnyugvást. Egyszerűen nem segítettek. Egy idő után már nekik is elkezdtem hazudni, azt mondtam, jobban érzem magam. Nem bíztam meg bennük. Nekik csak egy szám voltam a sok közül.

Csak később jöttem rá, miért nem tudtak meggyógyítani. Erre csak Angi volt képes. Olyannyira odafigyelt rám, mint még senki más. Ő igazán meghallgatott, és elmondta a véleményét. Kiutat kínált. Megnyugtatott, ugyanakkor – ha éppen az kellett – harciassá tett. Életképessé.

Múltam olyan foszlányairól is beszámoltam neki, amelyekről senki másnak. Hála neki, ma már megbecsülöm magam. A szorongásom, mely többek közt abból adódott, hogy világrajövetelem folytán hibáztattam magam szüleim félresiklott élete miatt, önbecsülésbe fordult át.

Mint oly sok embernek, nekem sem volt tökéletes, de még csak igazi gyermekkorom sem. Szüleim házasságának oka a megfogantatásom volt. Házasságuk boldogtalan volt, túl különbözőek voltak. Számtalanszor megcsalták egymást, és nekem számoltak be mindenről. Nem hagyták, hogy gyerek legyek. A felnőttek gondjai nyomták a vállam.

Emlékszem, nyolcéves koromban édesapám elmondta, hogy édesanyám barátnőjével csalta meg anyut, én pedig kiborultam. A földhöz vertem magam, amiért egy hatalmas pofont kaptam apámtól jutalmul. Onnantól kezdve már nem a lányuknak éreztem magam, és nem számítottam rájuk abban, hogy megértsék a fájdalmam.

Az anyagi biztonságot megteremtették, de mindez ilyen körülmények között nem ért sokat. Aztán született egy édestestvérem. Ekkor újra bíztam a jobban. A kapcsolatok megjavultak. Kár, hogy csak egy kis időre.

Aztán olyan volt, mintha az alvilágban ébredtem volna. Apa egyre inkább a munkájába menekült, én nem igazán beszélgettem vele, a pofon óta féltem tőle. Anyám az alkoholba fojtotta bánatát. Rengeteget ivott, napokig nem volt önmaga. Az öcsém még totyogó korszakát élte, amikor megindult a lavina.

Onnantól kezdve hiába voltak ott a nagyszüleink, és igyekeztek ránk odafigyelni, ők nem éltek velünk egy háztartásban, ezért nem tudtak megóvni bennünket. Sokszor előfordult, hogy apa nem volt otthon, anya pedig magánál. Tél volt, a testvérem alig múlt egyéves, én pedig kilenc, és nem tudtam betüzelni. Féltem, hogy megbetegszenek. Magamat okoltam a tehetetlenségem miatt. Mindig ezt tettem. Csak őket féltettem. Zokogtam értük.

A mai napig emlékszem, hogy ilyen helyzetekben bármit megtettem volna, hogy nekik jobb legyen, akár meg is haltam volna. Bár anya sok fájdalmat okozott nekem – például azzal, hogy a fejemhez vágta, hogy nem szeret, én rontottam el az életét, és legszívesebben elhagyna –, sosem tudtam neki hátat fordítani. Volt, hogy megszökött otthonról. Mint oly sok alkalommal, akkor is el akart tőle válni. Könyörögtem neki, hogy ne hagyjon vele magunkra. Miattunk maradt.

Visszagondolva érdekes volt velük a kapcsolatom. Mindkettőjüktől féltem. Úgy éreztem, nekem kell őket megvédenem, nem pedig fordítva. Egyszer aztán anya bekerült egy elvonóra, ahol megismerkedett egy drogfüggő férfival. Beleszeretett. Amikor apa rájött erre, a szemem előtt fejbe rúgta anyámat. Sosem fogom elfelejteni azt a fájdalmat, pedig szó szerint nem is felém irányult.

Anya elment tőlünk. A bíróság a válás után apa gondjaira bízott. Mindig próbáltam a kedvében járni, mosolyogni, még ha legbelül üresnek éreztem is magam. Azt gondoltam, ha tökéletesnek lát, majd jobban szeret. Ennek ellenére nem közeledett felém jobban. Sokkal inkább megértette magát a kisöcsémmel. Én voltam az, aki takarított utánuk. Ennyinek éreztem magam.

Hiányzott az édesanyám, de apa nem engedte, hogy lássuk őt. Azt mondta, ne törődjünk vele, mert neki nem kellettünk.

Pszichológusnál kilencéves koromban jártam először, amikor egy harmincöt körüli férfi molesztált. Az ügy bíróság elé került. Az akkor nagyanyám házában történtek nem fájtak annyira, mint az, hogy az anyám helyett engem évekig nevelő nagyim nem mellettem állt, hanem a férfinek fogadott ügyvédet. Azzal indokolta, hogy biztosan anyáék kényszerítettek, hogy adjam be a mesét apunak, aki majd összeveri a tettest, ezért pedig börtönbe kerül.

A második ilyen bántalmazást tizennégy éves koromban éltem át. Anyámon kívül más nem hitt nekem. Az ellenkező nem képviselőitől való rettegésem rányomta a bélyegét az életemre. A legnagyobb pánikot a férfiak látványa keltette bennem. Védtelennek éreztem magam előttük még tizenhét évesen is.

Angi ebből a börtönből is kiszabadított. Nehéz volt magamhoz közel engedni a páromat, hiszen nem hittem, hogy valakinek igazán kellhetek. Ez újdonság volt számomra. Az intimitással is sikerült megbarátkoznom, ma már nem rettegek az érintésétől. Mentorom irányítása alatt fokozatosan felengedtem, ennek köszönhetően pedig rátaláltam egy olyan társra, aki a viszontagságok mellett is kiáll mellettem.

Az életem nagy részében mások sorsát helyeztem az enyém elé. Úgy éreztem, ezt kell tennem. Erre születtem. Szenvedtem. Pár év után apa külföldre utazott munkaügyben, a felügyeletet anyára bízta. Már nem ivott olyan intenzitással, de itt-ott felöntött a garatra. Egyszerűen nem volt stabil.

A helyzet az idő során egyre inkább rendeződni látszott. Rendszeresen jártam pszichológusokhoz, antidepresszánsokat szedtem, de a lelkemben továbbra is hatalmas vihar dúlt. Mindentől féltem. A sötéttől, az egyedülléttől, a haláltól, a büntetéstől, az érzelmektől, attól, hogy senki sem szeret… A felsorolás a végtelenségig folytatódhatott volna.

Rémálmok gyötörtek, éjjel sikoltozva ébredtem. Napközben nem tudtam, mi a valóság, és mi a fikció. Hallucináltam. Láttam, ahogy megtámadnak, de közben érzékeltem, hogy nem történik velem semmi. Gyűlöltem magam a gyengeségem miatt.

Aztán egyszer csak eljött az a pont, amikor már nem akartam tovább élni. Sokáig az Istenbe vetett hitem volt az, ami megóvott a végső lépés elkövetésétől, de egy határt túllépve már az sem érdekelt. Megvetettem Istent. A hangulataim percről percre változtak. Egyik pillanatban a családom miatt akartam élni, mert úgy éreztem, nélkülem nem működnének, aztán olyan fájdalmat éreztem, amelybe majdnem belerokkantam.

A szüleim pár évvel ezelőtt újra elkezdtek találkozgatni, a végeredmény pedig egy csodálatos gyermek lett. Megszületése óta is előfordult, hogy anya szeszes ital után nyúlt. Apa minderről nem tudott semmit. Betegesen féltettem a testvéremet, anyáskodtam felette. Volt, hogy több mint két napig nem aludtam, mert nem akartam, hogy ha éjjel felsír, anya menjen oda hozzá. Féltem, hogy ha elaludnék, nem kelnék fel a ricsajra.

A szüleim kapcsolata manapság más, mint egykor. Már beszélgetnek, képesek együtt nevetni is, ami régen elképzelhetetlen volt. Az életem látszólag rendeződött, azonban ekkor érkeztem el a mélyponthoz. Vagdostam magam, megmérgeztem magam. Táplálkozási zavarban szenvedtem, bulimiás voltam.

Ilyenkor, a végső elkeseredettség állapotában kerültem Angihoz. Feleslegesnek találtam magam egészen addig, míg ő – a szó legpontosabb értelmében – újjáélesztett. Hagyott beszélni, rávezetett a megoldásra, és nem csak elmélettel traktált. Ő volt az első, aki igazán megértett.

Mindaddig elnyomtam magamban a haragot, én akartam lenni mindenki „jó kislánya”. Ma már tudom, hogy ez egyrészt lehetetlen feladat, másrészt soha nem tett és nem is tenne boldoggá, ha csak mások akaratát követem. Nem volt véleményem. Féltem, hogy valami rosszat mondok, és nem fognak szeretni. Ugyanakkor úgy éreztem, kihasználnak és csak elviselnek.

Hiányzott a szeretet. Kívántam a gyerekkort, azt, hogy gondtalan lehessek. Angi segített megtalálni az egyensúlyt. Addig túl merev voltam magammal szemben, túl szigorú. Megengedtem másoknak, hogy a fejemen ugráljanak. Ő talpra állított. Segített magamban megtalálni az erőt. Igen, azt, ami bennem volt.

Tudjátok, amikor padlón voltam, igyekeztem a saját erőmből összeszedni magam. Nem sikerült. Hiába olvastam motivációs történeteket, idézeteket, nem segítettek. Tudom, milyen érzés a padlón csúszva vonszolni magad előre, vagy legalább egy helyben maradni és a mélység felett egyensúlyozni. Ezek nem üres szavak.

Van kiút. Nem szabad feladni. Nem másokért, hanem magadért. Lehet, hogy még nem látod a fényt, de itt ez a nő, aki maga a Nap. Nem egyszerű tananyag az, ami az ő birtokában van. A megérzései, meglátásai, minden, ami ő maga, hatalmas adomány.

A saját példámból kiindulva mondhatom, hogy ő akkor is megértett, amikor csak hallgattam. Belém látott. Neki nem tudtam hazudni. Olyannak ismer, amilyen vagyok. A hibáimmal együtt elfogad, és már én is elfogadom magam. Hála neki, immár nem sajnálkozom az életem felett. Nem, mert tanultam belőle.

Anginak köszönhetően jobban megértem a történteket. Nem mentegetek senkit, aki fájdalmat okozott akár nekem, akár másoknak, de tudatában vagyok annak, hogy például az anyám nem jókedvében nyúlt az alkoholhoz.

Korábbi kezelőim mind sajnáltak. Bevallom, ez akkor jólesett, mert szerettem volna, ha foglalkoznak velem, ha valakiben érzelmeket váltok ki. Kifejezetten örültem, amikor beteg voltam, mert akkor a szüleim is jobban odafigyeltek rám. Igen, de ez sem vezetett semmi hasznosra.

Angi engedte, hogy megsirassam a múltat, kiadjam a fájdalmam, haragudjak, lázadjak, és eközben végig fogta a kezem, hitt bennem. Ő volt a támaszom. Amikor bántottam magam, nem azt mondta pusztán, hogy „ne csináljam”, hanem velem együtt kereste az okokat, hogy küzdeni tudjak a függőség ellen.

Ha kellett, kíméletlenül őszinte volt velem, ami észhez térített. Rámutatott a hibáimra, de idővel már én magam is felismertem őket. A párbeszédeink életem legjobb beszélgetései voltak.

A célja nem az volt, hogy függjek tőle, vagy minél többet járjak hozzá, hanem hogy a lehető leghamarabb és legprecízebben egy új, jobb embert teremtsünk együtt. Önállóságra nevelt. Visszaadta a hitemet Istenben, de ez csak egy része annak, amit kaptam tőle.

Korábban sokan elítéltek az önhánytatásom miatt. Azért folytattam ezt az önpusztító életmódot, mert úgy gondoltam, ha karcsúbb, szebb leszek, szeretni fognak. Bánatomat az ételbe fojtottam. Minden ehetővel próbáltam pótolni a szeretethiányomat. Mások mindebből semmit sem értettek. Képtelenek voltak felfogni az okot, mert csak a jelen létezett számukra — azt látták, hogy a szüleimmel élek, akár egy nagy család.

Az én szememben, bármilyen furcsán hangzik is, nem létezett jelen. A múltban éltem. Olyannyira hozzászoktam a fájdalomhoz, hogy szabályosan kerestem, honnan kaphatok többet. Az volt számomra a megszokott. Úgy gondoltam, nekem az jár.

A jó dolgokat nem tudtam értékelni, mert azt vártam, mikor romlanak el.

Ha valamit nem tapasztalsz meg, nem fogod megérteni. Ahogy mások hibájából is nehéz tanulni. Én például nem hallgattam édesanyámra vagy keresztmamámra, amikor azt mondták, a pszichiátriai intézet nem gyógyít meg. Tanácsaik ellenére beléptem. Kétszer is. Egy fikarcnyit sem segített.

Olyan orvosok vettek körül, akik csak rimánkodtak felettem. Emlékszem, egyszer az egyik el is sírta magát, amikor meséltem neki a történetem. Követtem a példáját. Sajnáltam magam.

Anginál megtanultam, hogy bár el kell siratnunk a veszteségeinket, tovább kell lépnünk. A leendő munkahelyünkön senki nem fogja megkérdezni, mennyit sírtunk az életben, hányszor fájt a szívünk.

Gyermekkorunkban a szüleink dolga a biztonság megteremtése. Tudom, hogy az sokszor nem ideális, de át kell hidalnunk az akadályokat. Az élet számtalan lehetőséget tartalmaz, és minden a hozzáállásunkon múlik. Nem szabad beletörődnünk egy helyzetbe, ha boldogtalanok vagyunk.

Én elhatároztam, hogy harcolni fogok. Nincs olyan dolog, amelyre képtelennek tartom magam. Ha a rák elleni ellenszert kellene feltalálni, azt is megpróbálnám. Lehet, hogy sokak szemében ez naivitás, de engem nem érdekel. Tudom, hogy élni akarok.

Többé nem engedem, hogy más irányítson, vagy megmondja, mi a helyes és mi a dolgom. Most, hogy tudatában vagyok az értékeimnek és a hiányosságaimnak is, mások is megbecsülnek. Nem egy sajnálatraméltó kislányt látnak bennem, hanem egy erős nőt, akinek én is tartom magam.

Ez nem beképzeltség. Ez a valóság. Mindenki dönthet: vagy szembenéz a fájdalommal és túllép rajta, vagy örökké szenved.

Angival mi felvettük a kesztyűt és győztünk. Segített rendezni a kapcsolatomat a családommal, legfőképpen édesanyámmal. Megbocsátottam neki, még ha az emlékeim eltörölhetetlenek is. Szeretem őt, és örülök a mostani helyzetnek, ugyanis miután látta, hogy mennyire megváltoztam (természetesen jó irányba), ő is látogatja Angit. Ennek eredményeként már több mint egy éve nem nyúlt alkoholhoz.

Felnőtté — ezzé tett Angi. Olyanná, aki vállalja a felelősséget minden egyes tettéért, aki kiáll magáért. Tudom, hogy az élet nem mindig habos torta, de készen állok a harcra. Sajnos sosem fogom tudni meghálálni neki mindazt, amit értem tett. A lehetetlennek tűnőt vitte véghez. Az enyémmel együtt az egész családom életét megváltoztatta.

Ő a legerősebb ember, akit ismerek. A példaképem."

Fontos megjegyzés: A történetet a kliensem teljes mértékben engedélyezte, és hozzájárult ahhoz, hogy megosszam. A történet ugyanakkor reményt ad arra, hogy a legmélyebb sebekből is van kiút.

A nehéz gyermekkor rányomta bélyegét, és otthagyta nyomait. Egyházi gimnáziumba járt, kitűnő tanuló volt, orvosira készült. Ő a klienseim közül a legemlékezetesebb. Keresztmamája kérésére – aki szintén a kliensem – kezdtem el vele dolgozni. Akkor 17 éves volt.

Habár tudtam, hogy az állapota miatt ez túlmutat egy coach hatáskörén, olyan elszánt volt, és annyira ki akart jönni az akkori állapotából, hogy mégis nekiláttunk a munkának. Valójában nem tudtam, csak hittem benne, hogy a pokoljárása befejeződik, mert halmozottan hordozta magában a gyermekkori sérüléseit.

Olyan intenzitással dolgozott önmagán, gyakran a végső határait feszegetve, hogy számomra is példaértékű volt. Most 20 éves, jól van, és gyógyszerek nélkül él. A család élete rendeződött, feldolgozták a múltat. Nagy örömömre már egy csodálatos fiatal nőt látok benne.

Köszönöm a bizalmát!