A depresszió és a pánikbetegség uralta a mindennapjaimat

31 éves vagyok, a régi énem elveszett. A Budapesti Gazdasági Egyetem Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Karára jártam, szerettem az életet és a kihívásokat. Mostanság depresszió és pánikbetegség vette át az uralmat.

Angihoz 2019 júniusában kerültem, amikor annyira mélyre estem az előző hónapok során, hogy nem láttam kiutat – nagy volt az üresség és a fájdalom. Legjobb barátnőm már nem tudta nézni, és választás elé állított: vagy elmegyek segítséget kérni, vagy nem fogja tudni ezt tovább nézni, és a barátság így lehet, kárba veszhet.

Hozta a sors, hogy ezt kijelentette, és a kedvenc együttesem egy számának a szövege arra késztetett egy nyári délután során, hogy „okés csajszi, itt az ideje, már muszáj megtenned ezt a lépést.” Barátnőm már ekkor járt Anginál, és mondta, hogy nagyon jó volt nála, így hát ráírtam időpontért.

Rettegtem menni, vissza akartam mondani, tiszta para kezdett rajtam úrrá lenni. Az első találkozáskor is bennem volt, hogy nem szállok le a villamosról, kész, ennyi, nem vagyok én erre képes, hisz jobb a szarban csücsülni, mint felkelni belőle. De a sors úgy akarta, hogy eljussak.

Így hát ott termettem ebben a kellemes helyiségben, és az első találkozásom meglepően nagyon elfogadó és meleg fogadtatás volt – nagy megkönnyebbülésemre. Jártam előtte pszichológusnál, de ég és föld volt: ott csak egy szám voltam. Egy újabb „eset”, mint a szalagtermék.

Legnagyobb problémám az volt, hogy lassan 10 éve szenvedtem on/off depresszióban, a szorongás eléggé mindennapivá vált. Volt idő, amikor üzletbe nem tudtam menni anélkül, hogy valaki velem legyen. Nem jártam ki emberek közé – ha mentem is, csak alkohollal ment a szocializálódás. Emberfélelmem volt – és még van is. A félelmek minden részen behomályosítják az életem.

A kis depihez meg „szorimorihoz” még odacsöppen egy kis hipochondria, álmatlanság is, és amikor mind egyszerre jön… kibírhatatlan.

Sokszor eszembe jutott az évek során az is, milyen lenne, ha nem lennék itt. Mennyivel könnyebb lenne, mert nem kellene éreznem ezt a sok dolgot – vagy amikor éppen nem a sok dolgot, akkor a teljes ürességet.

Most, ennyi hónappal azután, hogy Anginál járok, kijelenthetem, hogy ezek a gondolatok a „nemlevésről” a Földön nem jöttek vissza. Egy bizonyos „lesz ez még jobb is, még ha most szar is” alakult ki az agyamban, amihez próbálom magam tartani.

Gyermekkori fájdalmak kísértenek anyám részéről, aki testileg és lelkileg bántalmazott. Több mint 26 éve nem beszéltem vele, pedig egy városban lakunk. Nagyon sok csúnya dolgot tett velem és a családommal – ez mostanáig kihat életem minden részére.

A szeretethiány, az anya hiánya nagyon mélyen belém van rögződve. Nem tudom önmagam elfogadni és szeretni, mert ha anyám sem tudott, akkor miért kellene saját magamnak?

Ez kihat a párkapcsolataimra is, mert mindig olyan embereket húzok be, akik ugyanúgy semmibe vesznek, ahogy én is magam. Azokat, akik szeretnek, sokszor taszítom magamtól, mert mélyen bennem van, hogy úgyis elhagynak majd, mint ő is megtette – akkor minek is ez?

Segítséget sem tudtam elfogadni. Egy kuporgó kislány voltam a sarokban (néha vagyok). Nem tudom elhinni, hogy értékes ember vagyok.

Nem tudom elfogadni, amit anyám tett, de Angi nagyon sokat segít abban, hogy észrevegyem és megtanuljam, hogy már nem vagyok az a kicsi, göndör hajú kislány, akit tud még bántani.

Már nincs hatalma felettem. Egy felnőtt nő vagyok, aki saját életéről dönt, és tudja kezelni, ha konfrontációba kerül. Segít, hogy ne kerüljek regresszióba, hanem az a nő, aki most vagyok, álljon anyám elé, és tudja azt mondani: „elég, nem kívánom ezt, hagyj békén.”

Az anyám egy hosszú munka lesz még, amíg ezt teljesen fel tudom dolgozni. Sok a múltbéli sérülés, a saját énem nem elfogadása, az egyedüllét, munka, stb. – de Angi fejti le ezeket, és dolgozunk rajtuk. Építi lassan fel az önbizalmam.

Rádöbbentett, hogy bármit is változtatok a külsőmön, az igazi szeretet bizony belülről kell, hogy jöjjön – bármennyire klisé és nehéz is ezt hallani.

Angi nagyon sokat segített. Mindig azt hozta az üléseink során, ami pont kellett. Amikor viccel próbáltam a dolgokat oldani (mert az nálam eléggé működő dolog), nevetett – de amikor elég volt, azért oda tartotta a tükröt eléggé keményen, és csak eggyé váltam olyankor a kanapéval. :D

Rájöttem, mennyi bajom van a felelősségvállalással. Honnan ered, hogy dolgozzak rajta, még ha apró lépéseken keresztül is. Hogy voltak dolgok, amiket nem kellett volna nekem teljesítenem 19 éves koromban. Nem kellett volna hagynom, hogy helyettem döntsenek, és hogy jogos haragudnom azért, hogy rá voltam kényszerítve.

Néha felszabadító tudni, hogy igenis van jogom haragudni, és azt a haragot kiereszteni. Ráébresztett, hogy nem kell mindenki szemetesládájának lenni, és igenis meg kell tanulni nemet mondani. Hogy vannak „barátok”, akik nem tartoznak az életünkbe, mert csak lehúznak.

Egyaránt arra is megtanított, hogy nem kell mindig sajnálkozni mindenen, vagy az embernek magát sajnáltatnia. És igazán mi vagyunk azok, akik a sorsunkat irányítjuk – senki más. És mindenkivel annyit tehetnek csak meg, amennyit megenged.

Ez nagy lecke volt tőle megtanulni, és ez még mindig egy folyamatban lévő tanulás. Ez főleg az apukámmal való kapcsolatban segített – kicsit egészségtelenül élünk együtt. Angi tudott vele is beszélni, és változást hozni, amit csak néztem, mivel apukám aztán keményfejű férfi. :D

Mint ahogy abban is segített, hogy hogyan kezeljem a dolgokat, hogy jobb legyen, és ne legyek az anyukája, hanem szülő–gyermek kapcsolat legyen. Hogy nem vagyok apukám anyukája, hanem ő is egy felnőtt ember, aki tud saját magával törődni. Néha nem sikerül, de ez is egy út, amit napi szinten tanulni kell kezelni – és minél többször csinálja az ember, annál könnyebb lesz.

Sok a félelmem, de Angi szavai nagyon sokszor rámutatnak a forrásukra – és amikor ezek a szavak eljutnak az agyamig, el is tudnak oszlani ezek a félelmek.

Amikor a hipochondriám magasan szárnyalt, és azt hittem, szívrohamom lesz ilyen fiatalon – már testileg is előjöttek a jelek –, Angi elmagyarázta egy emberi testképen azt, hogy honnan ered a baj, és amikor ezt megértettem, másnapra már elmúltak a tünetek is, és a testem lenyugodott.

Hihetetlen, mikre képes ez a nő! Minden ülés után kicsit könnyebbnek éreztem magam.

Az önfejlesztő hétvégéket, amiket csinál, tényleg sehogy máshogy nem lehet megnevezni, mint egy NAGY CSODA – szintúgy, mint az életállításai. Az emberek, akik ott vannak, imádnivalóak, és egy ilyen hétvége hozott is az életembe egy barátnőt, akiért nagyon hálás vagyok.

Angitól sokat tanulok. El tudott nálam érni olyan dolgokat, amiket senki más nem tudott volna. És bár lehet, nem megy sokszor úgy, ahogy kellene az én részemről – mert néha csiga vagyok, vagy picit bezuhanok –, ennek ellenére nagyon sokat köszönhetek neki.

Ez alatt a 7 hónap alatt más nő lettem. Mások is látják, hogy jobban vagyok, máshogy kezelek dolgokat. Nagyon sok tükröt, nevetést, jó beszélgetést és utat mutatott nekem.

Sokat köszönhetek neki most is – és a jövőre nézve is.

És szinte jó azt írni, hogy nagyon jó, hogy nem vagyok ott, ahol múlt évben ilyenkor! Mert az csak sötétség volt. Itt már látni valami fényt…